Versikék

Néztük az eget,

a Holdat, a sok-sok csillagot.

Kérdeztem tőled,

szerinted én mely bolygó vagyok?

Akkor rám néztél,

s szemedben apró fény ragyogott.

Aztán azt mondtad,

én csak a te csillagod vagyok.

A csillag, mitől

szemed mindig fényesen ragyog.

A bolygód, amin

leszállhat a privát űrhajód.

Attól a perctől

nem számít sem Hold sem csillagok.

Csak te vagy,

én én a sötét éj leple alatt.

Az alábbi verset az egyik regényem (Sebek) ihlette:

Mit szerethetek

annyira benned?

Gyűrött arcod a párnám sarkán?

Vagy visszatartott

lélegzeted egy

vágyakkal fűtött éjszakán?

Tán nincs is rá szó,

sem jó magyarázat,

csak az érzés, mint egy vallomás.

Tiszta szemedben,

akár tó tükrén

látható igaz látomás.

Szivárvány

Akárcsak két dühös szülő,

a vad zivatar és az izzó nap,

egymás után indul útnak,

hogy az esős félhomályból,

fények libbenő táncából

építsenek színes hidat,

mint jelen kezdetén a múlt,

a végén pedig a jövő.

Szavak nélkül

Szavak nélkül hogy mondhatnám

el neked mit akarok?

Emojik a telefonon,

de én ennél több vagyok.

Ha figyelsz rám, látni fogod

azt is amit nem mondok.

Abból ahogy kezem tartom,

vagy ahogyan mosolygok.

Fáradt vagyok, vagy épp stresszes,

így is úgy is vigyorgok,

de ha ismersz, nem verlek át,

hiába vagyok konok.

Nehéz szóban elmondani

azt amiket akarok,

ezért jó, ha szavak nélkül

is tudod, hogy ki vagyok.

Amikor a fűben

elterülve nézem

a lepkék színes seregét,

hallgatom a zöldbe

öltözött fákon

ülő madarak énekét.

(Egyik regényem írásakor pattant ki a fejemből)

Kicsit írok,

kicsit sírok,

közben mindenkit

kinyírok.

A tél mérges, mert helyét a tavasz

úgy veszi át a ravasz,

hogy ő még akarna hideget és havat,

de erejéből nem sokra,

már csak záporokra futja.

A szerelem nem pillanat, perc vagy óra,

se nem megfogható, se nem időzóna.

A szerelem vágy a közös élményekre,

más szívébe látni egy egész életre.

Kell egy fényes paca.

Na de hova?

Csak oda,

ahova a szíved elveszett nyoma

zárkózik éjszaka.

Várj rám ha elmegyek,

egy nyári estén ott leszek,

hol a Hold kel a csillagok felett.

Várj rám míg nem jövök,

lehet, hogy épp költözök,

vagy sétálok a csillagok között.

Mi van, ha a színeid a fekete és fehér?

Meglapulsz a fűben, mint egy kisegér?

Hogy ki van a ruhában, más nem láthatja?

Pedig egy szivárvány bújik meg alatta.

Ragyogj ha kérik, és akkor is ha nem!

Magadat mindenek felett fogadd el!

Nézz bele abba a tükörbe gyakrabban,

amiben meglátod a színeket magadban.

Képzeletben fára mászok,

egyik ágán majd megállok,

és onnan nézlek,

ahogy a fények

rajzolnak köréd árnyékot.

Két ceruza, két papírlap,

mindkettő kezem rajzolgat.

Jobb kéz érzi, a bal béna,

mégis összeérnek néha

azok a fránya vonalak,

és a lap szélénél koccannak.

Láttál valaha gyönyörűt?

Medrében csorgó patakot,

méhet ami mézet gyűjtött,

pókhálón fénylő harmatot?

Hallottál már csoda szépet?

A halkan suttogó szellőt,

sötét szobában a csendet,

mi megállítja az időt?

A reggel felcsendülő korai ébresztő,

mint mohára lépő halk cipellő,

hűs széllel évődő bárányfelhő,

tengerben lebegő ejtőernyő,

szívet melengető nyári eső,

vagy csak egy reccsenő mamutfenyő.