Versikék

Amikor a fűben
elterülve nézem
a lepkék színes seregét,
hallgatom a zöldbe
öltözött fákon
ülő madarak énekét.

Kicsit írok,

kicsit sírok,

közben mindenkit

kinyírok.

Mit tennél, ha fűszál lennél? Lengedeznél szélben? Eső után epekednél? Nyújtóznál a fényben?

Ha elmész és visszajössz, én befogadlak téged. Újra és újra, míg végül meg nem érted. A testnek fél lélekkel nem élet az élet. Ha hiányzom, megérted, hogy miről is beszélek.

A tél mérges, mert helyét a tavasz úgy veszi át a ravasz, hogy ő még akarna hideget és havat, de erejéből nem sokra, már csak záporokra futja.

A szerelem nem pillanat, perc, vagy óra, se nem megfogható, se nem időzóna. A szerelem vágy a közös élményekre, más szívébe látni egy egész életre.

Kell egy fényes paca. Na de hova? Csak oda, ahová a szíved elveszett nyoma zárkózik éjszaka.

Várj rám, ha elmegyek, egy nyári estén ott leszek, hol a hold kel a csillagok felett. Várj rám, míg nem jövök, lehet, hogy épp költözök, vagy sétálok a csillagok között.

Mi van, ha a színeid a fekete és fehér? Meglapulsz a fűben, mint egy kisegér? Hogy ki van a ruhában, más nem láthatja? Pedig egy szivárvány bújik meg alatta.

Ragyogj ha kérik, és akkor is ha nem! Magadat mindenek felett fogadd el! Nézz bele abba a tükörbe gyakrabban, amiben meglátod a színeket magadban.

Képzeletben fára mászok, egyik ágán majd megállok, és onnan nézlek ahogy a fények rajzolnak köréd árnyékot.

Két ceruza, két papírlap, mindkettő kezem rajzolgat. Jobb kéz érzi, a bal béna, mégis összeérnek néha azok a fránya vonalak, és a lap szélnél koccannak.

Láttál valaha gyönyörűt? Medrében csorgó patakot, méhet ami mézet gyűjtött, pókhálón fénylő harmatot. Hallottál már csodaszépet? A halkan suttogó szellőt, sötét szobában a csendet, mi megállítja az időt.

A reggel felcsendülő korai ébresztő, mint mohára lépő halk cipellő, hűs széllel évődő bárányfelhő, tengerben lebegő ejtőernyő, szívet melengető nyári eső, vagy csak egy reccsenő mamutfenyő.